" ... egyszerű vagyok, mint egy pont "

"Nem tartom magam különlegesnek, sőt!
  egyszerű vagyok, mint egy pont." - válaszolta Ibolya,
amikor azt mondtam, szívesen írnék róla.

Én szeretem a pontot.
Fontos, kell:
nincs nélküle kérdő- és felkiáltójel, kettőspont sem.

Ibolya nem írásjel, nem mondat.

Nem bizonytalan, nem görbül, nem tolakodóan kíváncsi,
de nyitott a világra,
nem felszólító, nem parancsoló, nem hangoskodó, nem feltételes...
Ha mond valamit, arra érdemes figyelni.
Ha Ibolya mégis pont, az pont jó!
Olyan EMBER, aki biztos pont az életünkben.
Lássuk, aztán döntse el ki-ki maga!

"36 éves vagyok.
Van két bátyám.

Debrecentől 20 km-re, egy tanyán nőttünk fel.
Akkor még nem nagyon tudtam értékelni azt a szabadságot,
amit az a tanya nyújtott, olyan természetes volt.
Ma már tudom, milyen nagyszerű dologban volt részem.
Bejártuk az erdőt, mezőt, dombot, szabadon jöttünk-mentünk.

Soha nem éltünk nagy lábon, nem volt márkás cipőnk,
aranyak sem lógtak rajtunk.

A 8. osztály után a vendéglátóipari iskolát választottam.
Négyéves képzésben vettem részt: szakács-cukrász
végzettségem van és elvégeztem a vendéglátóipari üzletvezetőit is.

A középiskolai évek alatt sok szakmai versenyen vettem részt.
Ezek cukrász versenyek voltak.
A jellemző az volt, hogy amikor nem készültem fel rá és
nem terveztem, nem paráztam, mindig nyertem.
Jöttek a nagy zsűrielnökök, gratuláltak, rádióban riport,
minden volt, amikor meg igazán felkészültem,
grafikussal sablont készíttettem a kigondolt tortához,
totál fullosan megcsináltam, akkor nem nyertem semmit.
Ezek az alkalmak mégis többet jelentettek nekem, mint a díjak,
mert a zsűri azt mondta: " Ezt nem pontozzuk,
mert ez mestermunka. Egy tanuló nem csinál ilyet."

Aztán a suli elvégzése után elhelyezkedtem, cukrászként dolgoztam,
férjhez mentem, született két gyermekem és így már igazi
családot alkottunk.

Később jött a pályamódosítás:
szociális gondozó és ápoló lettem.
Szerettem volna segíteni, mert sok az egyedül élő, gondozásra,
ápolásra, figyelemre, törődésre szoruló ember mifelénk is.
Nem volt elhanyagolható szempont az sem, hogy szerettem volna
minél több időt tölteni a családommal,
vinni-hozni a gyerekeket, mert Fanni már óvodába,
Kevin iskolába jár.
A vendéglátás meg olyan munka, ahol naponta 10-12 órát
dolgoztam, ami mellett ez lehetetlen.
Most hétvégén is együtt lehetek szeretteimmel!

Nekem a szegény gyerekkorom miatt mindig könnyű volt
örömet szerezni, mert a legapróbb dolgoknak is nagyon
tudtam, tudok örülni.
Nekem az is boldogság, hogy amikor egy hideg, téli estén
hazajövök, nem kell gyújtóst vágni, hanem csak lazán
csavarok egyet a termosztáton és már kész is a meleg otthon.
Ezért én aránylag sokszor voltam boldog, például akkor,
amikor lett egy jó autónk, amikor meglett az első - saját -
házunk, amikor férjhez mentem, amikor megszülettek a gyerekek,
és akkor is, amikor már olyan nagyok lettek, hogy nem kellett
őket pelenkázni, de leginkább akkor vagyok a legboldogabb,
amikor a szüleim, testvéreim, gyermekeim, szeretteim velem
együtt nevetnek. Ez a legjobb!

Mi a legnagyobb félelmem?
Szerencsére nem vagyok az a múlton, rosszon rágódó típus.
Ha valami rossz dolog történik, nem azt kezdem el mondogatni,
hogy nem így, hanem úgy kellett volna.
Már megtörtént. Rögtön a megoldáson gondolkodom.
Így a legnagyobb félelmem az, ha valamire nincs megoldás...

Legfájdalmasabb emlékeim nagyszüleim elvesztéséhez köthetők.

Amit nem szeretek magamban az az, hogy nehezen tudok
nemet mondani, pedig sokszor jobb lenne.
A másik pedig az, ha megharagszom valakire, újra biztosan
nem zárja a szívembe magát.

Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, ezért ha csak egy személyről
beszélnék, mint példakép, annak is lenne, viszont van pár ember,
akik példát mutattak valamiben, ami nekem nagyon tetszett és
próbálom átvenni ezeket a jó tulajdonságokat tőlük.
Az egyik ilyen ember az Édesanyám.
Ő a türelemről mutatott példát nekem.

Nem szeretem a gőgös, nagyképű, önimádó, érdekembereket.

Hazudni nem szívesen és csak végszükség esetén szoktam,
csakis akkor, ha - bármilyen furcsa is - ezzel jót teszek.

Vallásos ember vagyok.
Hiszek Istenben.
Örülök annak, hogy volt annyi eszem, hogy kezembe vegyem
és alázatos szívvel tanulmányozzam a Bibliát.
Mindenkinek ajánlom, aki még nem olvasta!

Amin változtatnék magamon:
több türelem és kevesebb kiló! :) "


Fedor Ibolya
1980. május 27-én Debrecenben született.
Szakács, cukrász, vendéglátóipari üzletvezető,
szociális gondozó és ápoló,
anya, feleség, 
amíg a szülei élnek: gyerek.