Olvastam egy nyílt levelet

Szőke Zoltán írta Rékasi Károlynak.
Az ékezetek hiányát leszámítva (amitől nehezebben olvasható)
és azt, hogy nem privát üzenetben tette mindezt, amit ír - jó.
Majdnem jó.

Egyre inkább tapasztalom, hogy dolgainkat már-már túlpszichologizáljuk.
A múltkor nem kevesebbet olvastam, mint azt:
"a betegség a lélek büntetése".
Parányit megszeppentem, mert miféle gonosz/beteg/megátalkodott/szadista lélek
lakozik némely emberben, hogy a testet ilyen cudar módon bünteti?!
Ha azt írta volna a kedves író, hogy a betegség -lehet- a lélek
figyelmeztetése, üzenete, azt szívesebben elfogadom.

Tudjuk, hogy minden testi bajnak van/lehet lelki háttere,
tudjuk, hogy minden testi nyavalyát ront a lélek viharzása,
de bocsánat, hogy megkérdezem, ki a fészkes fittyfene a lélek,
csak úgy, önmagában?

A jó testi működéshez szükség van a test, a lélek és a szellemi funkciók összhangjára.
Ők hárman együtt egy csapat, harmóniában, békében egészen jól dolgozhatnak egymással.
Mivel ez a csapat egy közösségben él, erősen befolyásolhatja működését a többiek csapata.
Egyénenként sem mindig működik jól, harmonikusan a csapat,
mások csapataival nehezen teremtődik meg az összhang.

Valljuk be, nem működünk igazán jól: ha egyáltalán, hát sokszor
rosszul kommunikálunk.
Nem figyelünk egymásra, nem vagyunk annyira türelmesek,
mint amit bezzeg magunknak akár meg is követelünk, miközben
kiveszőben van belőlünk az empátia és a szeretet is.

És igen: az ego és az ő rémuralma.
Mit látunk napjainkban a világban?
Fogyassz, szerezz, taposs, csinálj karriert, egyszer élünk - hát húzz bele!
Felgyorsult az élet, erősen megváltoztak az értékrendek, rossz irányt vettek a dolgok!

Hinni nem tudunk: se Istenben, sem magunkban, hogy hinnénk másoknak, másokban?
Szeretni sem tudunk már: se Istent, se önmagunkat, sem másokat.
Gyűlölködünk, áskálódunk, bírálunk, kiközösítünk,
befelé fordulunk miközben olykor kifordulunk önmagunkból.

A pénz az Isten, a megszerezhető, megvehető tárgyak,
a státuszunkat igen erősen szimbolizáló dolgok tulajdonlásával vagyunk elfoglalva.
Kell minden: ház, autó, gyerek, kutya, macska, bébicsősz,
bejárónő, karrier, utazás, ilyen-olyan kütyük, trendi cuccok
és pénz, pénz, pénz.
Az "emberi kapcsolatainkat" meg jól kiéljük, megéljük, kielégítjük a világhálón.
Úgy tűnik, jól elkanyarodtam ettől a nyílt levéltől, de nem.

Szőke Zoltán aggódik.
Nyílt levelet ír.
Rékasi Károly bizonyára jobban örülne egy privát levélnek,
a személyes találkozásnak, egy meghitt beszélgetésnek.
Vagy nem,
mert:
segíteni annak lehet, aki azt kéri,
akkor, amikor szüksége van rá,
abban, amiben gondja van.

"Sem megmentőd,
 sem üldöződ,
 -segíts magadon!-
 én MANKÓD leszek."

Várjuk meg, ne akarjuk akarata ellenére megmenteni azt,
akiről azt gondoljuk, megmentésre szorul,
mert csak eltávolítjuk magunktól, kerülni fogja a társaságunkat,
félni fog attól a sok okosságtól, amit rázúdítunk!

A segítséget majd kéri, ha már tudja, mit kérjen.
A megoldást is ő fogja megtalálni, mert ami az egyiknek jó,
nem biztos, hogy a másiknál is beválik.
Segíteni így mindenki magán fog - ha megérett a szándék,
megjött hozzá a "csapat" (egységben, összhangban a test-lélek-szellem).
Mi legyünk kéznél, mint egy jó gyógyászati segédeszköz és
egyszer biztosan szükség lesz ránk.

Vagy nem.
Ebbe azért ne betegedjen bele az egonk!