Világszerte évente több mint egymillióan választják önként a halált.
A hátrahagyottaknak marad a sokk, a trauma, a fájdalom, az értetlenség, az önvád.
Szívbemarkoló kérdések maradnak válasz nélkül:
Miért, miért, miért?
Miért kellett ennek megtörténnie?
Voltak figyelmeztető jelek?
Észre kellett volna vennünk?
Megelőzhettük volna?
Mi lett volna, ha...?
Tőle már soha nem fogjuk tudni megkérdezni, hogy miért?
Kutatunk, nyomozunk, választ keresünk.
Gondolatban lejátsszuk az utolsó napjait, óráit, perceit újra és újra és újra, néha egészen az őrület határáig hajszolva magunkat.
Hogy lehet megbirkózni ezzel a szörnyű, sokkoló, kegyetlen, váratlan halállal?
Az öngyilkosság halál a tizedik hatványon.
Soha véget nem érő gyász, fájdalom, mert az öngyilkos ezt is a megtört túlélőkre hárítja át.
Az öngyilkosság túlélői még beszélni is nehezen tudnak róla, mert nehéz megfogalmazni a bennük dúló lelki viharzást az értetlenségtől a dühig, a haragig.
A szorongást attól, hogy ami addig elképzelhetetlennek tűnt, mostanra valós, elkerülhetetlen lehetőséggé vált.
A félelmet az elhagyástól.
A véglegességet, a visszavonhatatlanságot.
A bénultságot, a cselekvésképtelenséget, a nyugtalanságot, az álmatlanságot, az önpusztító gondolatokat...
A már soha meg nem történő közös dolgaink elsiratását.
A szégyent.
Mert a fájdalom, a veszteség mellett még itt a társadalmi megbélyegzés is.
Meghalni betegségben, valakit balesetben elveszíteni nagy részvétet kiváltó "normális" gyász.
Az öngyilkosság traumatikus gyász, aminek hírét, tényét nagyon nehéz megosztani, mert a túlélők
szégyenlik, a többiek, a hallgatók meg szégyenteljesnek találják, mert a gyengeség, a kudarc, a megfutamodás jelének tekintik.
Albert Y. Hsu "Hátrahagyottak - Gyász az öngyilkosság után" című könyve segítség lehet a feldolgozásban.
A szerző (maga is hátrahagyott, túlélő) érzékenyen járja körbe az öngyilkosságban szerepet játszó okokat, tényezőket, valamint az e tragédiát érintő morális kérdéseket.
Egyértelmű válaszok nincsenek, de rámutat a hit erőforrásaira.
Hallgassuk meg a hátrahagyottat!
Ne ítélkezzünk, ne okoskodjunk, ne osszuk az észt!
Engedjük, hogy a saját ritmusában nyíljon meg.
Beszéltessük, beszélgessünk!
Ne hagyjuk magára, ne rekesszük ki, ne kerüljük el a túlélőt, ha ránk van szüksége!
Lépjünk ki a komfortzónánkból, bármennyire érzékeny, kellemetlen téma is ez számunkra.
Most van igazán szüksége empatikus közösségre. odafigyelésre, támogatásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése